Õ a szetterek arisztokratája, mondják a fajta elkötelezettjei; de nem kell különösebb szetter-rajongónak lenni ahhoz, hogy lenyûgözzön minket ennek az elegáns kutyának a szépsége, s visszafogottan temperamentumos, kedves viselkedése. Okos pillantása, mahagóni színe, s a fajta standardjében is rögzített barátságos természete és vadászatra való hajlamából adódóan az ír szetter a vadászok és az egyszerû városlakók szívét egyaránt képes megnyerni.
     A fajta története a XVIII. század elejére nyúlik vissza. Szinte kétséget kizáróan állítható, hogy a szetterek az ún. nagy mezei spánielekbôl alakultak ki, melyeket gyakran „keresô” vagy „madarászó” kutyaként említ a korabeli szakirodalom. Akkoriban, a fegyver és a lôpor elterjedéséig, a szárnyasvadászat hálóval vagy sólyommal történt. A kutya feladata a vad felkutatása és jelzése volt. A vadász elôre küldte kutyáját, arra a területre, ahol szárnyasvadat sejtett, majd miután a kutya vadszagot érzett, megállt, s felemelt lábbal jelezte gazdájának a „találatot”. Ezután nagyon óvatosan egészen a madarak közelébe kúszott, s akkor a vadász hálót dobott a jelzett terület fölé, azaz a madarakra illetve a kutyára is. A lôfegyverek elterjedésével azonban módosult a vadászkutyák feladata is. Olyan kutyára volt szükség, mely megállja a vadat, jelzi a madár helyét, „ráhúz”, vagyis felveri a madarakat a vadász puskája elé. Valószínûleg a spanyol örökösödési háború során az angolok különbözô vadászkutyákat is hoztak magukkal Spanyolországból, s ezekkel a pointer típusú vadászkutyákkal keresztezték saját spánieljeikkel. Nagy-Britanniában négy szetter fajta alakult ki: az angol, a gordon, a vörös-fehér és a vörös ír szetter. Mivel Írországban nem volt bôségesen sok vad, ráadásul az idôjárás is igen zord olykor, a helyi vadászkutyák munkája sokszor fárasztóbb és nehezebb volt társaikénál. Így az ír szetternek kitartónak és erôsnek kellett és kell lennie, s gyors, vágtázó tempóját akkor is meg kell tartania, ha kevés a vad illetve csak nagy távolságban, szétszórtan helyezkedik el. Az Irish Red Setter Club 1882-ben alakult, s úgy három évre rá született meg az elsô hivatalos fajtaleírás, melyet vadászok állítottak össze és fogalmaztak meg. A vörös szetterek elsô ismert tenyésztôje de Freyne volt, aki 1793-tól hetven éven át foglalkozott a fajtával, s kutyáiról saját törzskönyvet vezetett, az egyes egyedekre vonatkozó külön feljegyzésekkel.
     Számtalan más – nemcsak vadászkutya – fajtához hasonlóan, napjainkban igen eltérô a vadászatokon és a kiállításokon látható ír szetterek külleme. Szinte két különbözô típusról lehet beszélni, pedig alapvetôen csak egyetlen típus létezhet, az, amelyet a fajta standardje meghatároz. Pedig még a XX. század elején sem lehetett munka- illetve kiállítási típusról beszélni. Több korabeli fotó is fennmaradt a Red Setter Clubot alapító Millner ezredes és a fajtával foglalkozók számára szintén fontos Mechan tiszteletes kutyáiról; mindegyikük aktívan vadászó, mégis eredményes kiállítási kutya volt. Szerencsére azért napjainkban is vannak olyan tenyésztôk, akik sikeresek kettôs céllal („dual purpose”) tenyésztett kutyáikkal.
     A szetterek munkája igen nagy önfegyelmet követel a kutyáktól, sok helyzetben eredendô zsákmányoló ösztönüknek teljesen ellentmondó magatartást kell tanúsítaniuk. Fô profiljuk az apróvad, fôleg a szárnyasvad megkeresése és jelzése. Sokan úgy képzik szetterüket, hogy az teljesen „nyúltiszta” legyen. Ez azt jelenti, hogy pl. fogolyvadászaton hiába ugrik fel a kutya orra elôtt egy nyuszi, annak nem szabad utána vetnie magát, hanem tovább kell keresnie a szárnyasvadat. Szegény szetter ráadásul a megtalált foglyot sem üldözheti, hanem azt csak jeleznie illetve a gazda puskája elé terelnie szabad.
     Akár vadászkutyát, akár családi kedvencet akarunk faragni szetterünkbôl, a kutya alapvetô engedelmességéhez tartozik a behívás és fektetés megbízható végrehajtása. Egy vadászkutyánál elengedhetetlen követelmény a parancsok feltétlen végrehajtása, de a hétköznapokban is felettébb hasznos, ha legalább a fenti két feladatot biztosan végrehajtja kutyánk. Az ír szetter vadászösztöne ugyanis bármelyik pillanatban elôtörhet, s esetleg egy ártatlan galamb okozhatja kutyánk végét, mikor is az a madarat üldözve egy autó alá rohan. A leendô vadászkutyákat már kölyökkortól úgy szoktatják, hogy semmit sem üldözhetnek, de ez egy lakótelepen élô szetternél is hasznos módszer lehet. Ha sétáltatás közben kutyánk pl. macska után iramodna, fektessük le, dicsérjük meg. A megelôzés mindig könnyebb, mint a sorozatosan elrohanó, vadászaton beugró kutyát leszoktatni a nemkívánt viselkedésrôl. Érdemes beszerezni egy olyan sípot, melynek egyik végével egyenletes, másik végével trillázó sípjelet lehet kiadni. Az egyenletes sípjel jelentse a „hozzám”, a másik a „fekszik” vezényszót. Így a kutyát viszonylag távolról is lehet irányítani. Hogy a döntô pillanatban ne kelljen a zsebünkben kotorászni, a sípot akasszuk zsinóron a nyakunkba.
     A megbízható engedelmességre a szetterek nagy mozgásigénye miatt is szükség van, hogy kutyánkat kellôképpen, szabadon megmozgathassuk. Ír szettert csak sportos gazda válasszon, mert egy ilyen kutyának legalább napi egy-két óra alapos mozgásra van szüksége. Egy kert, akármilyen nagy is, önmagában nem elég, hiszen kutyánk bolond lenne egyedül körbe-körbe szaladgálni. Egy kis biciklizés, gyaloglás, kocogás azonban nemcsak a kutyának hasznos. De nemcsak fizikai, szellemi elfoglaltságra is szüksége van egy szetternek. Tegyük le vele az engedelmes vizsgát, vagy járjunk vele agility-edzésre, hiszen nem minden szetter-tulajdonosnak áll módjában vadászni kutyájával, de a szetter illetve vadászkutya klubok hobbi-kutyásoknak is kínálnak vadászkutya-tanfolyamokat.
     Az ír szetter eleven, kiegyensúlyozott, arányos felépítésû kutya. Jellegzetessége a rendkívül tetszetôs, megnyerô, kifinomult külsô és a rendkívül aktív, fáradhatatlan készség, hogy bármilyen körülmények között felkutassa a vadat. Az ír szetter feje sohasem lehet nehéz, durva. Az ideális fej hosszú és száraz, de nem keskeny vagy hegyes orrú. A koponya ovális, a tarkóbúb jellegzetesen kifejezett. A tarkóbúbtól a stopig illetve a stoptól az orrhegyig terjedô távolság egyenlô, az arcorri rész közepesen mély. Az orr színe mahagóni, sötétbarna vagy fekete. Az ír szetter füle közepes méretû, finom, alacsonyan tûzött. A szôrzet a fejen, az elülsô lábakon és a fülön rövid és finom, a test és a lábak többi pontján közepesen hosszú, göndörségtôl lehetôleg mentes. A szôrzet a hason szép zászlót formáz, mely folytatódhat a mellkason és a toroktájékon. Az ír szetter szôrzete egyszínû, mély vörösbarna-mahagóni. Apró fehér folt a mellkason, toroktájékon, az állon vagy a lábujjakon megengedett. Érdekesség, hogy az ír szetter standardje nem ír elô semmilyen mérethatárt, sem a kutyák súlyát, sem azok magasságát nem határozza meg. Az amerikai fajtaleírás szukáknál kb. 63, kanoknál kb. 68 centiméteres marmagasságot ír elô, az ír szetter súlyát pedig 27–32 kilógrammban adja meg.

Kép és szöveg:
Eifert Anna