Bemutatjuk a schnauzert
Bár a schnauzert napjainkban három méret- és négy színváltozatban tenyésztik, mégis ezek a kutyák jellegzetes szőrzetükkel, "szakállas" megjelenésükkel homogén, ámde egyedi csoportot alkotnak a többi kutyafajta között. A schnauzer szőrzete az idők folyamán érdekesen módosult a hozzá anatómiailag hasonló kutyákkal szemben: a más fajtákon is meglévő hosszú és keményebb szálú fedőszőrzet a schnauzernél megnyúlt, még durvább tapintású lett, a hosszú szőrzettel rendelkező testfelület pedig kiterjedt az arcorri részre és a végtagokra is. A pinscher és a schnauzer korábban egyazon fajtának számított, bonctanilag sem lehetett megkülönböztetni őket, ez a jellegzetes drótszőrűség azonban olyan válaszfalat emelt közéjük, hogy fejlődésük nagymértékben eltért, s a két fajta egyre távolabb került egymástól. (A törpe pinscher fajtaleírása például a méretet kivéve a dobermannéval egyezik.) |
De mire jó a schnauzer szakálla? Miért volt szüksége speciális szőrzetre?
A mai schnauzerek elődeit a XVII-XVIII. századi fuvarosok és lovászok kutyái között kell keresnünk. A korabeli Európa területén, a mainál jóval kiterjedtebb erdőségekben a kereskedők lovaskocsikkal szállították áruikat, de magától értetődően a személyszállítás is lovakkal, fogatokkal történt. A bérkocsisok, lovászok kutyáira számtalan feladat hárult. Akárcsak útközben, a fogadók, istállók környékén is nekik kellett vigyázniuk az értékes árukra, felszerelésekre, jószágokra, de gazdájuk testi épségére is. Feladatukat télen-nyáron el kellett látniuk, így olyan bundára volt szükségük, melyben a leghidegebb időjárásban is dolgozni tudtak. A bérkocsisok értelemszerűen a nagyobb, erősebb testfelépítésű kutyákat részesítették előnyben, hiszen azok kísérő kutyaként hatékonyabban védhették gazdájukat. Azonban túlságosan nagytestűek sem lehettek ezek az "istállókutyák", hiszen útközben a kocsik, lovak mellett kellett futniuk, s naponta 30-40 kilómétert is meg kellett tenniük.
A személy- és vagyonvédelem nemes feladata mellett azonban egy kissé más jellegű, speciális munka is a kutyákra hárult, mégpedig a rágcsálóirtás. Az istállók környékén pedig szép számmal akadtak egerek és patkányok. A patkányok különösen harcias jószágok, heves védekezésre képesek, harapásuk pedig meglehetősen erős. Az ellenük vívott harcban pedig azok a kutyák voltak a legeredményesebbek, melyek pofáját szúrós, kemény szőrzet védte.
A schnauzerek többsége igen önálló kutya; múltjuk erre is magyarázatul szolgál: bármilyen hasznos munkát is végeztek, az emberek nem nagyon gondoskodtak kutyáikról, a schnauzereknek maguknak kellett élelemről és szállásról gondoskodniuk.
Az első pinscherek állítólag 1879-ben szerepeltek először kiállításon, egy Betti és egy Anni nevű szuka. A szálkásszőrű pinschert 1917-ben keresztelték át hivatalosan schnauzerré, a Pinscher-Schnauzer Törzskönyv VI. kötetében. A schnauzer elnevezés eredetével és megjelenésének időpontjával nem vagyunk pontosan tisztában. Tény azonban, hogy Jeremias Gotthelf "Bildern und Sagen aus der Schweiz" (Svájci képek és regék) című 1942-es ismeretterjesztő művében már szerepel ez a megnevezés. (A német hímnemű "Schnauz" szó egyébként bajuszt jelent, míg a nőnemű "Schnauze" pofát, orrt.)
A fajta ismertetőjegyeit 1880-ban állították össze. A szálkásszőrű típus esetében az acélszürke vagy ezüstszürke színt tartották előnyösnek, de még megengedték a rozsdasárga, kukoricasárga és a szürkéssárga árnyalatokat is. Már ez a fajtaleírás is hangsúlyozza a szakáll és a busa szemöldök fontosságát. A korabeli tenyésztők az arányos testalkatnak, a jó fejformának és főként a kemény szőrzetnek tulajdonítottak fontosságot. Egyre inkább eluralkodott a nyújtott koponya és a négyzetes testalkat. A fajtaazonos tenyésztés kezdetén a kívánatos marmagasság 30 és 45 cm között volt, de ezt hamar felemelték 45-50 centiméterre.
A tenyésztés kezdetén szinte minden szín előfordult, a vöröstől a sárgán át a feketéig.
Manapság az óriás és közép schnauzert fekete és só-bors változatban tenyésztik, míg a törpét a két szín mellett fekete-ezüst és fehér változatban is.
A só-bors változatot korának egyik ismert schnauzerese, Göller kezdte rendszeresen tenyészteni 1886-tól Stuttgartban. Eleinte ez bajos vállalkozásnak bizonyult, folyton vörös és fekete kölykök születtek. Göller munkáját Max Hartenstein folytatta. Két híres kutyája, a kan Morro és a nőstény Hexe akkoriban sorra nyerték a kiállításokat. Az 1905-ben érvényben lévő standard még mindig sok árnyalatot engedélyezett, pl. a barnásvöröset vagy a sárga foltosat.
Bár az óriás schnauzer napjainkban a közép schnauzer felnagyított másának számít, a két méretváltozat valószínűleg más múltra tekint vissza.
Sokat foglalkozott a fajtával, annak kialakulásával dr. E . Harms, de sajnos a háború alatt feljegyzéseinek nyoma veszett, de szinte biztos, hogy a német dog és az óriás uszkár is "közreműködött" az óriás schnauzer kialakulásában.
Óriás schnauzerre hasonlító kutyát először egy 1850-ben készült bajor festményen láthatunk, mely Erzsébet hercegnőt ábrázolja, a későbbi Sissy királynőt. A hercegnő lábánál egy nagy, drótszőrű, rőtesfekete kutya fekszik, vélhetőleg az úgynevezett müncheni schnauzer. Münchenben 1907-ben alakult a Bajor Schnauzer Klub, mely müncheni schnauzereket vagy sörschnauzereket jegyzett a törzskönyvbe, az óriás schnauzer elnevezés csak később bukkan fel. (A sörschnauzer elnevezés onnan ered, hogy a kutyák elsősorban söröskocsikat kísértek.)
Dr. Harms az óriás schnauzer születési időpontjául 1910-et jelöli meg. A tenyésztés hőskorában jelentős szerepe volt dr. Calaminusnak, a vom Kinzigtal kennel tulajdonosának.
ő bizonyíthatóan dogokat és óriás uszkárokat is felhasznált, ugyanis egy Bosch nevű tenyésztő Calaminus egyik kanjára alapozta tenyészetét, s az utódok között olykor teljesen rövid szőrű, vagy gyapjas, uszkár jellegű egyedek is felbukkantak.
Kép és szöveg: Eifert Anna |