Bearded collie

A bearded vagy más néven szakállas collie kialakulásának rekonstruálását több tényező is nehezíti. Mielőtt hivatalosan elismert, törzskönyvezett fajtává vált volna, gyakorlatilag annyi névvel illették, ahány régióban használták és tenyésztették; hívták skót, felföldi és hegyi collie-nak, de egyszerűen sheperd’s cur-nak vagy drover’s dognak is. Az európai kontinens, sőt Észak-Afrika területén is kialakultak a bearded collie-hoz nagyon hasonló szőrzetű és felépítésű juhászkutyák, Franciaországban például a pireneusi juhászkutya, Afrikában az egyiptomi juhászkutya (amrit). A második világháború után az egyiptomi nagykövet révén került néhány amrit Angliába. Egyikük különösen nagy feltűnést keltett, ugyanis a korabeli The Field cikke szerint az egyiptomi kutya külseje hajszálra megegyezett az angol-skót határvidéken használatos beardie-ével. James Bourchier erre alapozza feltevését, miszerint a brit szigetek bozontos, nagyszőrű pásztorkutyái a rómaiak által Észak-Afrikából hozott ebekből alakultak ki. Más teóriák szerint angolszász telepesek hozták magukkal azokat a bozontos juhászkutyákat, melyektől a bearded collie és a bobtail is származik. Iris Combe, a brit szigetek pásztorkutyáinak kiváló ismerője megkérdőjelezi e két fajta rokonságát, amit viszont azért is nehéz bizonyítani, mert a beardie hivatalos fajtává válásának során néhány bobtailt is kevertek az állományba.

Iris Combe egyébként a szakállas collie skót eredetében is kételkedik, feltevéseit széleskörű kutatásokra alapozva. Egy terelőversenyen egy northumberland-i gazdával találkozott, akinek családja generációk óta tenyésztett és használt beardie-ket. A farmer elmondása szerint, melyet más források is megerősítenek, Anglia és Skócia kereskedelmileg nem érintkezett egymással egészen 1603-ig, mikor VI. Jakab skót királyt I. Jakab néven angol királlyá koronázták. Nem telt bele egy évszázad, és virágzó agrárkereskedelem folyt a két ország között. A northumberland-i gazda szerint minden bizonnyal létezhetett egy ősi pásztorkutya-típus a megyéjükben, de nem skót eredetű. A határ túloldaláról érkező kutyák csupán a XIX. században honosodtak meg, ezeket hívták ún. Galloway típusnak.

A különböző kutyás vagy állattenyésztési témájú könyvek sem nyújtanak sok segítséget a bearded collie történetét kutatva. Az 1907-ben megjelent The New Book of Dog egyik fejezetében James Dalgliesh utal ugyan a skót vagy felföldi collie-ra, de származását nem érinti. Szerinte Peebleshire a beardie igazi hazája, ahol a fajta patrónusa, Sir Walter Thorburn minden évben a mezőgazdasági kiállításokon különdíjjal jutalmazta a legszebb, pásztor tulajdonában lévő bearded collie-t. Sajnos a könyv előszavában a kiadó Robert Leighton őszintén bevallja, hogy az „irodalmi harmónia” érdekében némi változtatást, törlést és kiegészítést hajtott végre az egyes fejezeteken, így a mű nem tekinthető teljesen hiteles forrásnak. (Iris Combe például csupán egy-két bearded collie-val találkozott Peebleshire-ben, a skót felföldön pedig egyetlen eggyel sem, így szerinte a felföldi megnevezés inkább a Galloway felföldre utalhat.) 1971-ben jelent meg az első önálló könyv a fajtáról, Mrs. Willison tollából, aki azonban csak mások feltételezésit ismétli, nincs önálló teóriája a beardie eredetét illetően.

Combe szerint az angol-skót határvidéken a legtöbb juhász beardie típusú kutyákkal dolgozik. Azt mondják, ilyen volt az ősi hajcsár kutya is, melyet az állatok összegyűjtésére használtak a határvidéken. Ezeket a hasznos, erős kutyákat market vagy butcher’s dognak hívták, utalva ezzel korabeli funkciójukra; ők kísérték az állatokat a piacra vagy a mészárszékre. A vasút elterjedése előtt az állatokat mindenhová lábon hajtották. Észak-Angliából a felföldi legelőkre terelték a fiatal birkákat, és marhákkal, pónikkal tértek haza. Ezek az utak kutyák segítsége nélkül kivitelezhetetlenek lettek volna. Ekkoriban a kutyák legfontosabb tulajdonsága nem a gazdájuk iránti hűség, hanem az erős felépítés és a mindent túlélés késessége volt.

A Galloway marhákat rendszeresen Norfolk dús legelőire küldték felhizlalni, mielőtt a Smithfield piacra kerültek. Az őket kísérő erős, határozott hajcsárkutyákat később Smithfield collie néven váltak ismertté. Még nagyobbak, hosszabb lábúak voltak a mai beardie típusnál. Az akkori állattartási viszonyok ismeretében igen valószínű, hogy két típusa volt a régió munkakutyáinak: a Border és a Highland vagy Galloway típus. A hegyi régiók farmerei, Craven körül, Észak-Yorkshire keleti völgyeiben, a Craven felföldön azt mondják, hogy a helyi gazdák egy ún. felföldi kutyát használtak, mely kisebb volt a hajcsár kutyáknál. A border és a beardie típust itt keverték egymással, mert a különböző munkaösztönök jól kiegészítették egymást az utódokban. A wales-i és skót pásztorok szerint a régi típusú beardie kiváló marhaterelő kutya volt, de ha egy minden célra használható ebre volt szükségük, a skót alföldön és az angol-skót határvidéken honos border collie típussal keresztezték.

Ezek a keresztezések a beardie két vonalát produkálták. Az egyik fekete-fehér volt, a bordert jelezve, a másik fawn, szürke vagy csíkos, a felföldi ősökre utalva.

A korabeli illusztrációk általában egymáshoz nagyon hasonló kutyákat ábrázoltak, különböző fajtamegjelöléssel. Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy a művészek gyakorlatilag sohasem láthatták teljes, természetes szőrzetükben a kutyákat, mert a vegyi rovarölő és élősködőket távoltartó folyadékok piacra kerülése előtt a kutyákat a birkákhoz hasonlóan megnyírták vagy különböző házi készítésű szerekkel dörzsölték be. Így a szőrzet pillanatnyi fejlődési fokozatától függött, hogy milyen külsejű kutyát örökítettek meg a rajzokon. A szőrzet speciális keverékkel történő bekenése télen az időjárás ártalmaitól is védte az állatokat, ugyanis ha a szőrzetet lehúzta a rátapadó hó, a nyirkosság beszivároghatott az aljszőrzetbe, akár tüdőgyulladást is okozva. A gyakran kátrányból, vajból, olajból vagy zsírból álló keverék, ezt megelőzendő, egyben tartotta a gyapjút – ugyanígy jártak el a kutyákkal, nem csoda, hogy nem szívesen látták házon belül a juhászkutyákat.

Ami a bearded collie munkastílusát illeti, egyáltalán nem csendben dolgozik, mint a border; inkább vadászva terel, zsákmányát ugatva közelíti meg. Ez jótékony hatású sokkot vált ki a jószágból, mely automatikusan egymáshoz húzódik a veszélyt érezve, a bárányok is anyjukhoz menekülnek. Ha nyáj már együtt volt, egy másik, csendesen dolgozó kutya, általában egy border collie terelte az állatokat a völgybe. A hegyoldalakban, sziklás vidéken egészen más birkát terelni, mint a mocsaras vidékeken vagy az alföldön. Ráadásul a skót időjárás miatt – sűrű eső, köd – a juhász gyakran nem is látta az állatait, teljes mértékben a szag és hang alapján is dolgozni tudó kutyáira kellett hagyatkoznia. A beardie egy borderrel összedolgozva minden magányos, hegyes-sziklás területről le tudta hozni a jószágot a völgybe.

A századfordulón az International Sheepdog Society néhány regisztrációját leszámítva, a beardie-t a kihalás fenyegette. Helyét átvette a sokkal divatosabb border collie, akinek a népszerűsége a terelőversenyeken elért látványos sikerei miatt is egyre nőtt. Azok a gazdák, főleg Skóciában, akik a beardie típust tenyésztették és használták, nem törődtek a törzskönyvezéssel, és a versenyzést is csak idő- és pénzpocsékolásnak tekintették. Dr. Russell Greig, a jólismert skót állatorvos sebészt mindig is nagyon érdekelték a skót munkakutyák. Nem akarta, hogy kihaljon a beardie, így 1912-ben megalapította az első fajtaklubot Edinburgh-ben, és egy rövid fajtaleírást is papírra vetett. Ez a klub azonban alig néhány évig működött, az első világháború kitörésekor meg is szűnt. 1930-ig nem is történt semmi a fajta érdekében. Ekkor Jimmy Garrow és Mrs. Cameron Miller megpróbálták újraéleszteni a bearded collie iránti érdeklődést, de erőfeszítéseik nem tartottak sokáig, s nem jártak sikerrel. A fajta hivatalos elismertetése Mrs. Willisonnak köszönhető, aki nagyon sokat tett a fajta stabilizálásáért. Skóciában született beardie szukáját Mrs. Cruft (!) segítségével egy devoni kannal fedeztette, így Észak és Dél találkozása létrehozta a látványos terelőkutya újjáéledését jelentő első almokat. Mrs. Willison elmondása szerint a korai almokban szinte mindig volt egy-két kicsi, mely a border collie-ra hasonlított. Mrs. Willison új klubot alapított 1955-ben (The Bearded Collie Club). A még érvényben lévő, 1912-es fajtaleírás 1964-ben írták újra. A fajta első championja a Mrs. Willison által tenyésztett Ch. Beauty Queen of Bothkennar volt.

A bearded collie nem a skót juhászkutya szakállas változata, hanem önálló fajta ! Nevével ellentétben a collie-hoz nincs sok köze, csak annyi, hogy ugyanonnan származik, és hasonló feladatokra használták. A bearded colliek a marhakereskedők első számú segítői voltak, akik az elmúlt századokban a marhákat és a juhokat összegyűjtötték az elszórt tanyákról , és hosszú fáradtságos út során terelték őket a vásárokra. A vasút elterjedésével megszűnt fő feladatuk, így a beardedekből egyre kevesebb lett.

Mrs.G.O.Willinsonnak köszönhetjük ,hogy ez a szakállas szépség a juhtenyésztés háttérbe szorulása és a legelők golfpályává változtatása ellenére is köztünk van. Ő alapította meg a legendás Bothkennar kennelt, s indította el a bearded collie tenyésztését.

Az azóta eltelt évek alatt meglepően népszerű lett a fajta. Kedvessége, intelligenciája, alkalmazkodóképessége révén ideális kedvenc, családi és kísérőkutya lett. Ösztönösen aktív kutya. Gyorsasága és fordulékonysága miatt igen eredményes az agility sportban. Rendkívül élénk vérmérsékletű az idegesség és az agresszivitás minden jele nélkül. Nem házőrző! A vendégségbe érkező idegeneket viharos örömmel fogadja. Szoros érzelmi kontaktusra van szüksége a gazdájával és a család többi tagjával. Nem lehet a kertben, a házból kizárva tartani! Nem csak a lelkét , de a szőrét is megviselné ez a tartási mód

.

Tetszetős külleme, gyönyörű szőrzete a veszte is, az impozáns szőrtengerbe beleszerető, de meggondolatlan vásárlók nem gondolnak arra, hogy több ápolást, gondozást igényel, mint egy rövidebb szőrű fajta. Ennek következtében jó esetben rövidre nyírják kutyájuk szőrét, rossz esetben egyszerűen kidobják a szerencsétlen állatot. Csak az vegyen bearded colliet, aki a kutyával kapcsolatos egyéb teendők mellett még ráér 2-3 hetente kutyája bundáját alaposan átkefélni, vagy kozmetikushoz elvinni. Nem játékmaci, hanem érző lény, nem lehet csak úgy lecserélni!